1963. február 18-án születtem Magyarországon Debrecenben. Gyerekkorom elég átlagosan telt, a rajzolás úgy 10 éves koromig semmilyen szerepet nem játszott az életemben. 1988-ban éreztem először, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom.
Mi történt közben és azóta? Kiderül az alábbi írásokból, beszélgetésekből.

Kedves barátom Nemes István, alias John Caldwell írta rólam többek között ezeket a szavakat az Álomvarázs című könyvében:

"Szendrei Tibit tulajdonképpen a pályája kezdetétől ismerem. Akkoriban képregényeket rajzolt, de közben reklámgrafikusként is tevékenykedett. 1988 óta dolgozik szabadúszóként. Előtte főállásban utcai moziplakátokat festett hatalmas méretekben, de volt gyári munkás, újságkihordó, dekoratőr, munkanélküli, és dolgozott állatkertben is. Nem bírván a kötöttségeket, úgy döntött, önállósítja magát. Azóta több mint 500 címlapot festett, s számtalan illusztrációt készített fekete-fehéret és színeset egyaránt. Én íróként is külön hálás vagyok neki, mivel az évek folyamán grafikái jelentős szerepet játszottak írásaim bemutatásakor. Néha a képei adták meg egy-egy regény alaphangulatát - ugyanis nem egyszer előfordult, hogy hamarabb elkészült vele, mint maga a regény. Némelyik festménye pedig annyira eltalált, hogy nem bírom eleget nézegetni."

2009-ben Eve Rigel (Czinkos Éva) kíváncsi kérdéseire válaszoltam a Karcolat című kiadványban:

Szendrei Tibor neve ismerősen cseng a hazai és a külföldi fantasztikum rajongói körében. Fantasy és sci-fi festményei, borítóképei rangosabbá teszik a kötetet, amelyre rákerülnek. Külön rajongótábor várja az újabb és újabb kiadásokat, léteznek fanatikusok, akik gyűjtik is a képeket. Szendrei Tiborról mégis keveset tudni, néhány netes fórumbejegyzést leszámítva nem hallatja a hangját. A kötetek szerzőitől eltérően nem jár dedikálásokra, alig ad interjút, a háttérben csendben teszi a dolgát: remek borítóképeket készít mindannyiunk örömére. Azonban az olvasók és rajongók szeretnének többet tudni Szendrei Tiborról, a munkáiról és terveiről. Így nincs más hátra, minthogy kifaggassuk őt!

Eve Rigel: – Minden interjú legkézenfekvőbb első kérdése, hogyan lett az interjúalanyból az, aki. Én mégsem ezzel kezdem, hanem a jelennel. Most, ezekben a napokban min dolgozol?
Szendrei Tibor: – Ebben a „pillanatban” Munkácsi Gabriella A sebesült király című regényének borítóján dolgozom, de készülnek a könyvhöz belső illusztrációk is.
ER: – A könyvek borítóin kívül milyen képeket készítesz még?
SzT: – Jelenleg egy képes Biblián is dolgozom, ami főleg az ifjúságnak készül. Körülbelül nyolcvan darab színes illusztráció lesz benne. A munka másfél éve tart, és most vagyunk a finisben. Azért beszélek többes számban, mert szerencsére van egy segítségem is Rene személyében, akit főleg kártyaillusztrátorként lehet ismerni. Nélküle nem tudnám a határidőt betartani. Főleg azért, mert egy-egy bibliai jelenet készítése közben néha mást is kell csinálnom, hogy ne legyen túl egysíkú a munka. Be-becsúszik egy-két könyvborító, fekete-fehér illusztráció, kártya, karikatúra, konceptrajz. Egy képregény is folyamatban van, de sajnos erre jut a legkevesebb időm. Azért, hogy legyen egy kis sikerélményem ebben a műfajban, havonta rajzolok egy rövid, egy oldalas képregényecskét, aminek szövegét is magam írom. Ezek szerencsére meg is jelennek a Tudorka nevű gyerekújságban. Ezen kívül festek néhány képet, melyek egy filmben fognak szerepelni. Szeretem a változatosságot.
ER: – Melyik a kedvenc műfajod?
SzT: – A fantasy. Ez az a műfaj, melyben nincsenek határok. Persze, ha az ember megrendelésre dolgozik, mindig figyelembe kell venni az igényeket, amik jelenthetnek korlátokat, de én elsősorban nem ilyen határokra gondolok. Egy nem létező, kitalált világ engem is ösztönöz arra, hogy engedjem el nyugodtan a fantáziámat, hadd szárnyaljon szabadon akadályok, korlátok, szabályok és mindenféle kötöttség nélkül. De szép is lenne!
ER: – Azonban ez fordítva is igaz… a képeid láttán a nézőnek szárnyra kap a fantáziája, és anélkül, hogy olvasta volna a művet, történetet alkot. Téged inspirálnak mások képei?
SzT: – A legtöbb író úgy „születik”, hogy rengeteget olvas, és olvasmányaiból a számára tetsző apró elemek tucatjait raktározza el a fejében, amiből később összegyúrva, s hozzáadva a saját ötleteit, gondolatait, egy egészen újat, egyedit hoz létre. A rajzolásnál is valami hasonló működik. Azok a képek, melyek hatással vannak rám, mindenféleképpen ösztönző erővel is bírnak. Ezt adom hozzá azokhoz az ingerekhez, melyeket a mindennapi életből merítek. Amikor állatkertben dolgoztam, olyan könyveket, újságokat olvastam, amelyek a természetről, állatokról szóltak. Amikor dekoratőrként dolgoztam, minden kirakat előtt megálltam. Igaz, amikor lakatos voltam, nem érdekeltek a lakatok. :)
ER: – Milyen technikával készíted a képeket?
SzT: – Mióta a hagyományos festészeti technikákat újak és újak követték, elkerülhetetlenné vált, hogy magam is megtanuljam és fejlesszem a tudásomat ezeken az új területeken. A kilencvenes években az” airbrush” volt a sláger, ma a digitális technika. Ez utóbbira nagyon nehezemre esett áttérnem, de muszáj volt. Be kellett látnom, hogy csak így tudok lépést tartani. Azóta megismertem a számítógép előnyeit is, és vallom, hogy az alkalmazott grafika ma már szinte nem is létezik nélküle. Persze, a vázlatolásnál, fekete-fehér rajzolásnál még mindig előszeretettel használom a ceruzát és a tollat, de a színesítésnél már a gép előtt ülök. Romlott is a szemem eleget. Vagy ez csak az életkorom miatt van?! Ha a magam kedvtelésére akarok festeni valamit, azért maradnék az olajnál, ha lesz rá időm.
ER: – Ki a példaképed, illetve ki vagy kik hatottak rád a munkád során?
SzT: – Sokan voltak és vannak. Gyerekkoromban a francia Pif újságon nőttem fel. Imádtam a rajzokat. Kedvencem André Chéret volt, aki elsősorban Rahan képregényeivel lett híres. Az első fantasy festő, akit először megismertem, Boris Vallejo volt. Talán őmiatta is vettem meg azokat az újságokat, melyeknek címlapját az ő képe díszítette. Később elkezdtem gyűjteni a külföldi festők albumait. Mondanom sem kell, ezeket nálunk nem lehetett kapni. Mindenesetre megismerve ezeket a kiváló festőket, grafikusokat, már nem Boris lett számomra az Isten. Frank Frazetta, Michael Whelan, Keith Parkinson, és sorolhatnám. Szóval „többistenhívő” lettem. És az „istenek” száma egyre nő. :)
ER: – El szoktad olvasni azokat a könyveket, amelyekre borítót készítesz?
SzT: – Nagy ritkán. Nincs rá időm. Előtte kellene, mielőtt nekikezdenék a borító készítéséhez. Néha így is történik, de legtöbbször ennek „technikai” akadályai vannak. A megjelenés után pedig odakerül az „elolvasandók” nevű polcra, ha tudom, hogy érdekel. Gyerekkoromban nagyon sokat olvastam. Ez a tevékenységem mára sajnos nagyon lecsökkent. Az elfoglaltságom miatt a szabadidőmet inkább túrázásokkal, a természet szépségeinek megismerésével töltöm. Sok könyv áll már a polcomon, ami elolvasásra vár, de hát hosszú még az élet.
ER: – Ha nem olvasod el a könyveket, valamiképpen be kell gyűjtened róluk az információt ahhoz, hogy elkészíthesd a képet. Ilyenkor mi adja az ihletet, benyomásokat?
SzT: – Ha magyar szerzőről van szó, akkor viszonylag könnyű a dolgom. Az írótól (fordítótól) kérek instrukciókat. Egyeztetünk, s a vázlatom elfogadása után festhetem a képet. A szerzőknek, kiadóknak lehetnek kívánságaik, amit figyelembe kell vennem. Ezek a kötöttségek. Az író számára általában akkor jó egy borító, ha az egyik kedvenc szereplője vagy jelenete van rajta. A kiadónak akkor, ha elsősorban reklámereje van. Nekem meg akkor, ha sikerül visszaadnom a regény hangulatát. Ezeket össze kell gyúrni, hozzá kell adni a megfelelő technikai alkalmazást, és akkor születhet egy kiváló könyvborító. Sajnos ezekből a feltételekből nem biztos, hogy mindet sikerül teljesítenem. Én is lehetek rossz passzban, de olyan is volt már, hogy a kiadó csak a könyv címét és a műfaját tudta megmondani. Még az eredeti borítóképet sem láttam, hogy legalább valami fogalmam legyen a dologról. Ilyen feltételek mellett ma már nem vállalnám el a munkát.
ER: – A borítóképeid többsége a Cherubion Kiadó köteteit díszítik jó sok éve. Hogyan kerültél kapcsolatba a Kiadóval?
SzT: – A nyolcvanas évek végén ismerkedtem meg Nemes Istvánnal, az újonnan alapult Phoenix Kiadónál. Akkoriban még nem nagyon érdekeltek a fantasy és sci-fi regények, de mindig jókat beszélgettünk. Ő írói pályafutása elején járt, mint ahogy én is a magam területén. Hamar jó barátok lettünk. Miután létrehozta a Cherubion Kiadót, kellett neki valaki a borítók készítéséhez. Éppen kéznél voltam. 
ER: – Úgy tudom, számos borítóképed külföldön is megjelent. Mely kiadványokon találhatók meg ezek?
SzT: – A kilencvenes évek második felében Németországban jelent meg néhány borítóképem a Heyne kiadónál. Ezek mind megrendelésre készült fantasy és sci-fi képek voltak. A könyvek címeit inkább nem sorolnám fel. Nem jegyeztem meg. Egy ott élő magyar ügynök által jutottam ezekhez a megrendelésekhez. Jó volt, sok tapasztalattal, de nem tartott sokáig. Pár év után eltűnt a srác. Nem kaptam több megrendelést. Ma újra jelennek meg festményeim különböző kis kiadóknál Európa-szerte, de ezek a borítók már a meglévő képeim felhasználásával készülnek. Nem jelentős, de azért örülök neki. Már ezért is megérte weboldalt csinálni.
ER: – Hogyan lettél grafikus? Volt-e valami meghatározó élményed, amely erre a pályára irányított?
SzT: – Sokat rajzolgattam gyerekkoromban, de nem készültem grafikusnak. Érettségi után továbbtanulásról nem lehetett szó, bár jelentkeztem a Képzőművészetire. Aztán egyik munkahely jött a másik után. Voltam lakatos, újságkihordó, dekoratőr, állatgondozó, majd az utolsó munkahelyemen, a „mozinál” – hogy is fogalmazzak –, betanított munkás. Igazából én festettem Debrecenben azokat a nagyméretű plakáttablókat, melyeket a mozik homlokzatára és ide-oda kitettek egyes filmek beharangozásaként. Közben készítettem egy képregényt a Vega sci-fi egyesület számára, ami meg is jelent. Ezzel a kezében keresett meg Hajja Attila (Phoenix kiadó), egy induló kiadó tulajdonosa, hogy neki is kellene képregényt rajzolnom. Ez adott löketet a későbbiekhez. Mivel akkoriban „másodállásban” már reklámgrafikusi és dekoratőri munkákat is vállaltam, azonnal otthagytam az állásomat, és szabadúszó lettem. Jöttek a képregények. Ez 1988-ban történt. A folyamatos megrendelések miatt a reklámszakmával felhagytam, és maradt a grafikusi elfoglaltság, ami főleg könyvborítók és illusztrációk készítését jelentette, és jelenti a mai napig sok örömmel, csalódással és rengeteg tapasztalattal.
ER: – Hogyan dolgozol? Zenét hallgatsz, vagy csend vesz körül?
SzT: – Mivel városi ember vagyok és az otthonomban dolgozok, soha nem vesz körül csend. A város zaját nem szeretem, a zenét viszont igen, ezért többnyire rádiót vagy tévét hallgatok, vagy beteszek valami zenét. Nagyon szeretem a blues hangulatát, de szeretek filmzenéket is hallgatni munka közben. Jól hatnak a vizualitásomra.
ER: – Mi a véleményed a feltörekvő ifjúságról, a szárnyaikat próbálgató grafikusokról?
SzT: – Sokkal nehezebb dolguk van, mint nekem volt annak idején, de egyúttal könnyebb is. Nehezebb, mert a technika fejlődésével párhuzamosan nőtt a magukat grafikusnak tartók száma is. Tehát nagy a konkurencia lehetősége, idő kell, míg egy laikus megrendelőnek felismerhetővé válik az igazi tehetség. Kevés a szakmai alázat, van helyette törtetés. Érthető. Könnyebb, mert az újabb eszközök segítségével akár gyorsabban is el lehet jutni olyan szintre, amivel már lehet boldogulni az életben. Az eszközök viszont maguktól nem dolgoznak. Még a számítógép sem. Rengeteg szorgalomra van szükség. Tisztelem, akiben ez megvan, akkor is, ha az illető még nagyon fiatal. De ha a könnyebbik utat választja, amire pl. a digitális technika könnyen elcsábíthat, hamar eljut a fejlődésének csúcsára. Számomra hamar kiderül, hogy kiben van tehetség, csak adok az illetőnek egy papírt és egy ceruzát, aztán meglátom, mit kezd vele.
ER: – Mik a terveid a jövőre? Van-e olyan álmod, amelyet mindenképpen szeretnél megvalósítani, de eddig nem volt időd vagy alkalmad rá?
SzT: – Két évre elegendő munkám van, amit nagy örömmel fogok elkészíteni. Ezek mind színes illusztrációkkal teli könyvek, de a témákat még nem árulhatom el a kiadó engedélye nélkül. Szeretném befejezni néhány elkezdett képregényemet, és újakat is rajzolni. Forgatókönyvek, ötletek már vannak szép számmal. És végre festenék már legalább egy olajképet, mert már nagyon kikívánkozik belőlem. A vászon és a festék már megvan… évek óta.
ER: – Köszönöm a beszélgetést! Sok sikert kívánok!

A kártyakép készítéséről:

Bizonyára sok embert érdekelnek a kulisszatitkok. Kíváncsiak vagyunk minden olyan dologra, ami számunkra érdekes, felfoghatatlan, vagy csak ki akarom próbálni, de nem tudom, hogyan kell. Miért tud az egyik ember gyorsan úszni, a másik zseniálisan számolni, a harmadik ügyesen rajzolni és még sorolhatnám. Nem kell megijedni, nem ezzel kapcsolatban akarok okfejtésekbe bonyolódni. :)
Többen kérdezték már tőlem, hogyan dolgozom, hogyan készítek el egy képet, egyáltalán hogyan fogok hozzá. Van-e különbség egy kártyakép elkészítése és egy könyvborító megfestése között. Valójában nincs, és mégis van. Megkapom a szükséges instrukciókat, elképzelem a figurát, jelenetet, eseményt, lerajzolom és megfestem. Ennyi? Számomra ez a természetes, de ebben így nincs semmi érdekes. Kiábrándító. A festmény is ilyen lesz, ha a tálalást leegyszerűsítem. Csináltam ilyeneket én is. A feladatot elvégeztem, de semmit nem tettem hozzá, amitől a mű igazi alkotássá válik. Tanultam és most is tanulok belőle és a máséból is.
Szóval, hogyan is készül egy kártyaillusztráció? Mivel ízesítsem a mondandómat, hogy ne legyen olyan száraz, de mindenki számára érthető legyek? Legjobb megoldás az lenne, ha képekben mutatnám meg a fázisokat, de ezzel nem készültem. Maradnak a szavak.
Akkor az érthetőség kedvéért bontsuk szakaszokra a dolgot.

Megtervezés instrukciók alapján. „Leírás: Egy sereg ork és elf áll szemben egymással egy csatatéren. Az orkok lerohanják az elfeket, akik pajzsfal mögött emelik íjaikat. A táj kietlen, az égen füst fojtogatja a napot. Tömegjelenet. Látszódjanak a seregek.” Ez remek jelenet lehetne. Már látom magam előtt, ahogy az orkok rátámadnak az elfekre, akik nyílzáporral fogadják őket. Hallom az ordítást, érzem a füstszagot. Ott vagyok. Én alkotom a csatát. Rajtam múlik, éreztetni tudom-e másokkal, amit az érzékszerveim felfognak. Én vagyok a rendező, az összes színész, a kellékes, a ruhatervező, a maszkmester, a speciális effektusokért felelős, és nem utolsósorban az operatőr. Illetve ebben az esetben a fényképész, mert ebben az esetben mindössze egyetlen jelenetet, pillanatot kell megrendeznem. De mi legyen az a pillanat, ami egy gyufacímke nagyságában is érthető és élvezhető látványt nyújt? A kártya címe „Fajok háborúja”. Nem lehet pár alakkal demonstrálni. Nem tudom elmagyarázni részletesen azokat a kavargó vizuális gondolatokat, amik ilyenkor a fejemben formálódnak, mint ahogy a vonatablakból sem lehetne látni semmit, ha az fénysebességgel haladna. Minél gyorsabban utazok, annál hamarabb érek célba. Így születik a terv. Fejben ide már eljutottam.
Megrajzolás. A rendelkezésemre álló terület adott. Úgy kell létrehoznom a kompozíciót, hogy ez a kis felület térkihasználása a lehető legoptimálisabb legyen. Többször előfordult már, hogy kompromisszumra kényszerültem, mert a feladathoz alkalmasabb lett volna egy másfajta kiterjesztésű felület. Grafikailag azt sem mindig úgy ésszerű ábrázolni, mint azt az instrukciókban megkapjuk. Egy grafikus barátomnak egyszer adott figurával kellett szituációkat ábrázolnia. Egy lufifejű gyereknek labdát kellett volna a feje felett tartania. A feladat kitalálójának eszébe sem jutott, hogy miként lehet ezt megrajzolni egy olyan figurával, akinek a magasra tartott kezei alig érnek túl a füleinél. A „végső csapás” című képnél, vagy „Tha’Ushurnál” alkalmasabb lett volna az állókép. Nem ez jutott. Alkalmazkodni kellett a helyhez. Többek között ezért is hívom magunkat alkalmazkodó grafikusnak. Az egyik legnehezebb feladat számomra a „jelentéktelenség” volt. Ez a kép tartalmilag akkor lehet jó, ha a látvány nem okoz érzelmeket. Ebben az esetben át is siklunk felette. Hurrá! Sikerült! Vagy nem?!
A rajzolás mindig papíron ceruzával történik. Ezt a fázist nagyon szeretem. Végre a szememmel is láthatom a szüleményemet. Arról nem is beszélve, hogy érezhetem az ősi technikát, ha már a megfestésnél lemondtam erről. A ceruza érzése a papíron összehasonlíthatatlanul más a digitális technika által nyújtott érzetnél. Ezt csak az érti, aki ugyanígy érez. Magyarázni felesleges. Esetünkben viszont erről sajnos le kellett mondanom. Nagyon kicsúsztam az időből más irányú elfoglaltságaim miatt. A határidő mindig szent. Ezt a fázist mellőznöm kellett. Nem húzhattam vele az időt, a lényeg úgyis itt van a fejemben. A többi meg majd alakul közben.
Festés. Egyszer egy újságírónő megkérte Einsteint, hogy magyarázza el neki a Relativitás elméletét. A tudós azzal a feltétellel vállalta, hogy a hölgy előbb megtanítja neki a vajas pogácsa elkészítésének módját. „Mi sem egyszerűbb!” - mondta a nő, majd folytatta „Egy tálba beleöntök két kiló lisztet.” Einstein közbevágott. „Álljunk meg egy pillanatra! Mi az a liszt?”
Így vagyok én a festéssel is. Hogy magyarázzam el, mit miért teszek azoknak, aki nem foglalkoznak festészettel. Ez az én Relativitás elméletem, vagy ha úgy tetszik, vajaspogácsám. A színeket mindig érzésből választom ki a kívánt színvilághoz igazodva. Semmi tudományosság. (Azt hiszem, mégis inkább pogácsa.)
Összességében nagy kihívás kártyaképet készíteni. Számomra főleg azért is, mert a Mágus világában nem igazán vagyok jártas. Ez bizonyára kiderült már egyesek számára. Elnézést érte. Mindent egybevéve szeretek kártyaképeket készíteni. Elárulom, hogy nem az anyagiak motiválnak benne, de ezt csak így magunk között jegyzem meg. Elsősorban maradok megélhetési grafikusnak. :)

2012-ben Kocsis László kollégám készített velem interjút:

KL: - Nem hagyományos karriertörténet a tiéd. Voltál lakatos, újságkihordó állatgondozó és a mozinál is dolgoztál. Alkotásaidat nézve azonban egy igazi művész köszön ránk a grafikáidon keresztül. Szóval hol is kezdődött?
SzT: - Gyerekkoromban nagy hatással voltak rám a francia képregények, amelyekhez akkoriban hozzá tudtam jutni. Tízévesen rám bízták az osztálynapló vezetését, amit én nagy felindulással telerajzoltam. Ez szerencsére nemcsak másoknak tetszett, de engem is nagy elégedettséggel töltött el és megvolt az első sikerélményem. Az elkövetkező másfél évtizedben jó barátságban voltam a rajzolással, de nem ebből éltem. Először dekoratőr-grafikusként dolgoztam, ami azért már közel volt ahhoz, amit most csinálok. Négy év elteltével sikerült elérnem, hogy a rajzolás már a megélhetési forrásom legyen.
KL: - Azóta a pályád töretlen. Számtalan könyv illusztrációt és könyvborítót rajzoltál. Színes és fekete fehér illusztrációkat, karikatúrákat és konceptrajzokat készítettél. Társaddal elkészítettél egy képes bibliát, valamint rajzoltál pár önálló képregényt a Tudorka gyerekújságnak, amelyeknek a szövegeit is te írtad. Itthon és külföldön megjelent munkáidnak te magad sem tudod a számát. Köztudottan nagy rajongótáborod van, akik gyűjtik a műveidet. Neved szinte egybeforrt a fantasy műfajjal. Kaptál-e már valamilyen díjat, vagy elismerést a munkáidért?
SzT: - Elismerést kaptam, de díjat nem. A Világon mindenhol előszeretettel osztogatnak kitüntetéseket, szakmai díjakat, ami nagyon helyes, főleg, ha a díjazottak meg is érdemlik. Nálunk ez annyira nem jellemző. Több grafikus barátom és ismerősöm büszkélkedhet már valami díjjal, de egyiket sem Magyarországon kapták. A fantasy nálunk inkább csak a rajongók körében népszerű, a szakma annyira nem méltatja figyelemre. Más műfajokban meg hatékonyabban kellene nyüzsögnöm, de ez meg rám nem jellemző. Az elismerés számomra az olvasók visszajelzéseiben mérhető. A legtöbben szeretik az illusztrációimat, a kiadók meg folyamatosan igénylik, s ez nekem elég.
KL: - Igazán széleskörű szakmai palettát tudsz felmutatni. Van-e olyan megrendelés, amit nem fogadnál el?
SzT: - Amikor kezdő voltam, bárkinek bármit elvállaltam. Úgy gondoltam, minden feladatot meg tudok oldani, elvégre ebből akartam megélni. Most hogy már profinak vallom magam, nem gondolom így. Valójában elég, ha egy valamiben vagy jó, de abban nagyon. Sok megrendelővel volt dolgom, s megtanultam a szemükkel látni, az agyukkal gondolkodni. Ha nem tetszik, amit ilyenkor látok, vagy gondolok, akkor biztosan nem vállalom el a munkát, bármit is fizetne érte. Ebben nagyon jó vagyok.
KL: - Van-e kedvenc témád, technikád?
SzT: - Nagyon szeretek embereket rajzolni. Az arcok és mozdulatok kifejezőerejének ábrázolása mindig nagy kihívás. A másik kedvenc témám a természet, ami izgalomba hoz, s egyben meg is nyugtat. Szeretem az olyan feladatokat, ahol a fantáziámat használhatom. Nem is tudom, hogy a képzelet valóságát, vagy a valóság képzeletét szeretem-e jobban. Az alkotás legizgalmasabb fázisa számomra a tervezés, ami fejben történik, és a végeredmény egy vázlat lesz, ami alapján ceruzával papíron kidolgozom a részleteket. A többi már kevésbé érdekel, bár szeretem a színeket, de a digitális munka nem a szívem csücske. Amíg hagyományos technikákat használtam, imádtam ecsettel dolgozni. Ma is szívesen festenék igazi ecsettel, de a megélhetés szempontjából ez ma már hátrányt jelentene.
KL: - A művészek általában az éjszaka teremtményei és éjszaka dolgoznak. Te mely napszakban alkotsz?
SzT: - Rám ez nem jellemző. Régebben addig festettem, amíg be nem sötétedett. A digitális technikának köszönhetően ma már bármelyik napszakban alkothatok. Ennek a technikának köszönhetem, hogy másokkal is együtt tudok dolgozni. Újabban ezért is fogtam össze egy tehetséges grafikussal, Szentirmai Renátával, aki hozzám hasonló érdeklődésű. Közös munkánk eredményeként régóta dédelgetett álmom is megvalósulhatott. Illusztrálhattam Petőfi: János Vitéz című művét. Renáta a színes technikában jelentős segítséget nyújtott. Nagy meló volt, éjjel-nappal dolgoztunk, de megérte.
KL: - 2009-ben Eve Rigel készített veled interjút, ami a Karcolatban jelent meg. Akkori beszélgetésed zárszava az volt, hogy egy olajkép már nagyon kikívánkozik belőled. Már a vászon és a festékek is megvoltak hozzá…
SzT: - Ecsetek, festékek sokasága várja tettre készen, hogy megmutathassák sokszínűségüket. Egyelőre dobozban vannak, mert még én is várok. Túl sok más irányú elfoglaltságom miatt halogatom a tettet.
KL: - Veled beszélgetve, munkáidat nézve számomra egyértelmű, hogy a helyeden vagy, közhellyel élve az Isten is erre a pályára teremtett. Mindenki jól járt, hogy nem egy ügyes kezű lakatossal van több a világban. Mit csinálnál, ha nem rajzolhatnál, (mivel foglalkoznál szívesen)?
SzT: - Bele se merek gondolni, hogy mi lenne az az ok, ami miatt abba kéne hagynom a rajzolást. Ha megtörténik, alkalmazkodom. Az alkotás képessége nélkül ifjúkoromban valószínűleg a természettudományok felé fordultam volna. Az állatok viselkedése mindig érdekelt. Megértésük állandó örömforrás, ellentétben az emberével.
KL: - Mi az, amin most dolgozol?
SzT: - Nagyon szeretem a történelmi témájú illusztrációkat, s már több ilyen megbízáson vagyok túl. Most egy ókori történelmet bemutató könyvsorozat első részén dolgozom. Bár többen készítjük az illusztrációkat, azért nagy örömömre szolgált, hogy az összes képet én tervezhetem. Ezen kívül egy folytatásos fantasy képregényben is jelentős szerepet vállaltam. Igaz, hogy csak a tervezés és a megrajzolás az én dolgom, a kihúzást és a színezést már mások végzik. Sajnos a hazai viszonyok nem kedveznek a képregénynek sem, ezért próbálkozunk több nyelven is megjelentetni. Még eléggé az elején járunk, de weboldalunkon a magyaron kívül angolul és németül négy rész már elérhető.
KL: - Köszönöm a beszélgetést és további sikereket kívánok!

Az első portré rólam. Újvárosi Laci barátom készítette, és nagy köszönet érte. Jómagam még nem vállalkoztam ekkora feladatra. :)